Bart Palaszewski vs. Karen Darabedyan

Ez a második késes bejegyzés a késtámadásos szituációk kialakulásáról, fajtáiról és pszichológiájáról szól, az elsőt itt lehet elolvasni. A poszt a saját véleményünk mellett elősorban egy több késelést túlélt volt utcai verekedő, Marc MacYoung írására támaszkodik, aki jelenleg rendőrségi és bírósági szakértőként is tevékenykedik, és volt olyan kedves, és hozzájárult, hogy felhasználjuk az anyagait itt a Fighterblogon.

Ahogy az első posztban rámutattunk, a valóságos késtámadások nagyban eltérhetnek az edzőtermi, illetve a filmekben szereplő helyzetektől. A fejben lejátszott "mi lenne akkor, ha..." szituációk a legtöbbször legkevésbé sem szoktak bejönni, és a félrecsúszott forgatókönyv meg a stressz okozta leblokkolás az életünkbe is kerülhet. Az egyik kulcsfontosságú dolog, amit tennünk kell (ha a futás nem lehetséges), hogy felismerjük a bennünket ért késes támadás jellegét, és ennek megfelelően reagálunk. Az alábbi három fő kategóriába sorolható a késes támadások nagy része:

1. Fenyegetés / rablás / erőfitogtatás
2. Kínzás / bosszúállás / erőszakos rablás
3. Gyilkolásra irányuló eltökélt támadás.

Óriási és nagyon hasznos áttekintő írás jelent meg a krav-magás blogon Gyepesi Áron pszichológus, G3 szintű krav-maga civil instruktor tollából, amit köszönettel euúttal is közölhetünk mi is, az eredeti itt olvasható.

Képzeljük el a következő jelenetet: egy kellemes vacsora, mozi vagy színház után egy néptelen utcában sétálunk hazafelé. Nyugodtak, kellemesen ellazultak vagyunk, gondolataink messze járnak. Váratlanul egy sötét kapualjból előlép egy magas férfi: a másodperc törtrészéig inkább meglepődünk, mint megijedünk, amikor ránk kiabál. Néhány másodperc telik el – amit a valódi időtartamnál sokkal hosszabbnak érzünk – majd a férfi váratlanul ököllel az arcunkba üt.

Különbözik-e ez a helyzet attól, amikor edzésen partnerünk bármilyen – előre nem megbeszélt módon, ütéssel, rúgással – megtámad minket? Ebben az írásban olyan tényeket mutatok be, amelyek azt bizonyítják, hogy – bár az objektív jellemzőik alig különböznek (kiinduló testhelyzetünk, az ellenfél ütése, váratlanság) – a két helyzet a pszichológia és a neuropszichológia (a bennünk lejátszódó idegrendszeri folyamatok) szintjén igencsak eltérő!

Ha sosem kerültünk a fent leírthoz hasonló fenyegető szituációba, akkor is könnyen belátható, hogy a testi épségünket, életünket veszélyeztető helyzet igen intenzív érzelmeket vált ki bennünk, és ezek az érzelmek alapvetően befolyásolják, hogyan fogunk viselkedni. Érdekes tény, hogy a pszichológián belül nincs teljes egyetértés az érzelmek létrejöttének és szerepének megítélését illetően. A James és Lange által a 19. század végén kidolgozott elmélet szerint az érzelem úgy alakul ki, hogy az inger által létrehozott testi változásokat érzékeljük (meglátjuk a kést a támadó kezében, nő a szívritmusunk, remegni kezdünk, izmaink megfeszülnek – majd érzékeljük ezeket a változásokat, és félni kezdünk). A modernebb elméletek az érzelmek evolúciós szerepére világítanak rá: az automatikusan – a lassabb gondolkodási folyamatoknál gyorsabban – megjelenő érzelmek a helyzetben a megfelelő viselkedéses választ hívják elő, ezáltal segítve a túlélést (Urbán, 2001). A neves kutató, Ekman is amellett érvel, hogy az úgynevezett alapérzelmek (harag, félelem, szomorúság, öröm, meglepődés, undor) velünk születettek, biológiailag meghatározottak és mindegyikhez sajátos fiziológiai aktivitás-mintázat társul (Atkinson és mtsai, 1997). Az információfeldolgozást és gondolkodást középpontba helyező (ún. kognitív) elméletek azt hangsúlyozzák, hogy minden helyzetet értékelünk annak a mentén, hogy az személyes jóllétünkre, céljainkra nézve előnyös vagy előnytelen, és az átélt érzelem ennek a kiértékelésnek az eredménye. De álljunk meg egy pillanatra. Mennyire valószínű az, hogy egy hirtelen támadás esetén ilyen bonyolult, időigényes folyamatok lépjenek működésbe? Ehelyett valószínűbb – és ezt kutatások is alátámasztják – hogy ilyenkor ösztönös, reflex-szerű, a gondolkodástól független reakciók lépnek működésbe. Tekintsük át most ezeket a stressz-válaszokat!

Király Under Armour-reklámfilm, Georges St-Pierre-rel, Michael Phelpsszel, kettlebellezéssel és kötéllel, a crossfitesek blogján volt:

(A többi reklámja is elég jó a cégnek, érdemes túrni egyet a Youtube-on.)

Néhány poszt erejéig a késes támadások témakörével fogunk foglalkozni: először megnézzük, milyen esélyeink vannak kés ellen, majd azt is, hogy mit tehetünk ilyenkor.

Senki sem nyerhet kés ellen fegyvertelenül, mondják. Általánosításnak tűnhet, de az egyik leggyakoribb tévhit valóban az, hogy kés ellen lehet puszta kézzel igazán hatásosan védekezni. Ez is egyike azoknak a mítoszoknak, amik az általam is nagyon kedvelt akciófilmek sugallnak, viszont semmi sem áll távolabb a valóságtól. A hagyományos ökölharc szabályai kevéssé vannak hasznunkra, ha pengével vagyunk kénytelenek szembenézni. Szinte elkerülhetetlen, hogy súlyos sérüléseket szenvedjünk, főleg ha nem tudjuk, hogy miben más ez az eset, mint a más típusú utcai támadások. (Ha egyáltalán észrevesszük, hogy meg akarnak szúrni – erről a későbbi posztokban lesz szó.)

Pár évvel ezelőtt kezdtek felbukkanni az interneten olyan videók, amik az addig csak legendákban fel-feltünedező gettóharcművészetet, az „52 hárítást” (52 Hand Blocks) mutatták be. Most már több helyen oktatják is a stílust, ami állítólag évtizedekig, némelyek szerint évszázadokig a feketék titka volt, és főleg börtönökben adták tovább. Itt egy ilyen iskola:

Szovjet barátaink segítségével itt a teljes műsor, reméljük, ezek a videók tovább fent maradnak, mint a múltkoriak, de azért nézzétek serényen!